Szimchász Tóra

Hurwitz Shalom rabbi tollából

A Szimchász Tóra az egyik legnagyobb becsben tartott, kiemelkedő ünnep a zsidó naptárban. Világiasodott zsidó közösségben nevelkedvén nem sok ilyen lehetősége adódott egy magamfajta fiatalnak, aki – teljesen képzetlenül – semmi magasztos szépséget nem látott abban, hogy egy helyben üljön és értetlenül meredjen egy könyvre, aminek tartalmát alig tudta kibetűzni, megérteni meg pláne nem.

A Szimchász Tóra más volt. Ez volt az a nap, amikor én akartam zsinagógába menni. A mai napig emlékszem, milyen hatalmas izgalommal mentünk ilyenkor zsinagógába, és milyen csodálatos érzés volt a zászlókkal táncolni, csokoládét enni, míg az öregek (mindenki 20 év fölött) a Tórákkal mulattak.

Ezekkel az emlékekkel a fejemben merült fel először, hogy csodás kis közösségünk tagjait is megajándékozhatnánk egy Szimchász Tórával; egy olyan élménnyel, amely reményeim szerint úgy a fiatalokat, mint az idősebbeket (bárki 13 éves kor felett) az enyémhez hasonló emlékekkel, és egy nagy pozitív zsidó élménnyel gyarapítja.

Eleinte igen nyugtalan voltam. Miért kellene nekem, egy rabbinak – ráadásul egy olyan rabbinak, aki történetesen rajong a Szimchász Tóráért, a vele kapcsolatos szokásokért, az üzenetéért, és bevallom, nagyrészt a táncért és mulatságért – törnie a fejét, hogy megünnepelje a Szimchász Tórát a közösségével? Továbbá felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért volt szükséges a Szimchász Tóra megünneplésének tényével foglalkozni? Hát nem természetes, hogy egy zsinagógában ilyenkor “hakafot”-ok (körmenetek) vannak és táncolnak a Tórával?

A válaszadáshoz ismerni kell a közösségünk történetét. Amikor először léptem a zsinagógába, Jom Kippur napja volt, és előimádkozni mentem. Magammal vittem egy kajhént (a papi áldáshoz), és még egy rabbit asszisztálni. Valamint ott volt egy Angliából Magyarországra látogató Chábád diák (bócher), aki a szombat reggeli imádságoknál (sáchrisz) mint Cházán (kántor) vett részt.

Csak négyünkkel volt lehetséges a zsinagógában imádkozni Jom Kippur napján, azon a napon, amikor a világ minden a zsinagógája megtelik, mégis ebben a kis zsinagógában kellett négy vendég – rabbi és bócher -, hogy túléljenek egy “minyenpánikot“!

Egy ilyen zsinagógában akkor a szimhász tórai hakafot csak a képzelet szüleménye lehetett. És valóban, csak ahhoz, hogy a zsinagóga túléljen és mint szombat reggeli imacsoport funkcionáljon, bibliai léptékű csoda kellett.

Azonban a hihetetlenül elkötelezett közösség időt és fáradságot nem kímélve sikeresen   szombat reggeli minyenné (ami több, mint imacsoport) alakította zsinagógánkat. Új helyiséget adtunk a templomhoz (egy a templomoz tartozó, de romos helyiséget), és rendezvények kezdődtek a zsinagógában.

Tartottunk purimi szeudát (ünnepi étkezés), és az emberek jöttek. Ezután csináltunk mölave málket egy neves haszid rebének, és megint jöttek. Ismét kellemesen meglepett minket a nagy részvételi arány Rajs Hásónó első estéjén, ahol egy imakönyvet sem lehetett volna leejteni. Tyű! Mekkora különbség az 5 évvel ezelőtti Jom Kippurhoz képest!

Mire eljött a Szukkot, már nem volt furcsa, hogy több mint fél tucat ember van a zsinagógában. Valójában mára nagy tömegeket felbukkanására számíthatunk a rendezvényeinken.

Ugyanakkor a Szimchász Tóra tekintetében megvoltak a félelmeim. Jellegzetesen neurotikus kétségek és aggodalmak jártak a fejemben. Vajon eljönnek az emberek? Igaz a rendezvényeinken voltak látogatók, de Rajs Háshónó vagy Jom Kippur részvételi aránya nem garantálja a szimchász tórait. És mi van, ha eljönnek, de úgy, mintha a Szimchász Tóra egy színház volna, ahol ők a közönség, és én a színész, vagy ami még rosszabb, úgy állnak hozzá, mint kabaréhoz?

Félelmeim alaptalanok voltak: sokan eljöttek. És nem azért jöttek, hogy megnézzenek egy előadást, vígjátékot vagy akár horrort, hanem hogy táncoljanak – hogy megerősödött zsidó büszkeséggel ünnepeljenek és örüljenek a Tórának – persze az is lehetséges, hogy ettől még engem bohózatnak tartottak.

A hangulat pezsgő volt, és minden dal hangosan szólt. A hakafot és a folyamatos tánc másfél óráig tartott, ami abban tetőzött, hogy a büszke gyülekezet szent Tórákkal felfegyverkezve az utcára tódult.

Mint kiderült, a Teleki téri “Szimchász Tóra-saga” ezen záró aktusa erősen szimbolikus. A közösség tagjai között volt Miklós és Rachel, a néhai Raj Tamás rabbi lánya és veje, aki hosszú évekig volt a zsinagóga rabbija.

Raj Tamás elmondása szerint 1956-ban volt az utolsó alkalom, hogy a gyülekezet kivonult az utcára Szimchász Tórát ünnepelni, azóta ahogy tömeg is megváltozott úgy a környék demográfiája, és a zsinagóga hanyatlásnak indult.

A tény, hogy az idei Szimchász Tóra 54 évvel később ezt a hagyományt felélesztette, egy új valóságot láttat. Egy olyan valóságot, melyben nem a túlélésért küszködünk, mindinkább azért, hogy visszatérhessünk az 1956 előtti dicsőséges állapotokhoz.

Kategória: Egyéb kategória | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük